-->

2015. november 3., kedd

06. - Vágyak

A kórházi szoba kicsi volt: csak egy ágy, egy kisebb asztal, és egy fehér szék. Alig fért el benne három alak: közülük egy az ágyat nyomta. Teste nagy részét eltakarta a paplan. Fehér hálóingben volt, amit kék pöttyök tarkítottak. Arca sápadt volt, mint teste többi része. Haja kócosan hullott a párnájára. Vékony karjába vastag tűt szúrtak. Arcát kötések övezték, habár a sebek gyógyíthatatlanok voltak.


A másik két alak pedig beszélgetett. Egy ápolónő, aki valószínűleg a lány gondját viselte, és egy 20 éves forma férfi, rendőruniformisba öltözve. Szőke haja rövidre volt nyírva, kék szemeivel gondosan fürkészte az ápolónőt, aki az eseményeket diktálta. Tollat vett elő, és jegyzetelni kezdett. Értett a munkájához, tolla vidáman cikázott a sorok között. Arcán sajnálkozás ült, ahogy hallotta a történteket.
- Pulzusa leállt egyáltalán valamikor?
- Szerencsére nem. De nem is ébredt fel.
A lányon hirtelen borzongás futott át, karjai megremegtek. Végre felszínre került abból a mélységes zuhanásából.
- Bármilyen jellegű erőszakot követett el?
- A gyilkolást késsel végezte. Mellette találtunk ott hullát, sajnos a DNS vizsgálatok eredményeire még várni kell. Mind a kettejükön ugyanazokat a mozdulatokat hajtotta végre: egy nagy darab mind a két arcról, harapás a mellkasba, átszúrás mind a két vállon, majd nemi erőszak végrehajtása.
Az utolsó három szó szíven ütötte a lányt: hát mégis megtette. De miért is nem csodálkozik ezen, hisz egy holtrészegtől mást nem is lehet elvárni!
- Szegény... pedig alig töltötte be a tizenhetet! - sajnálkozott a férfi.
- Az anyja is hozzánk járt. Mind a ketten angyali életűek voltak. Csak az apa már nem bírta.
- Mit nem bírt?
- Az életét, a lányát.
Majd mind a ketten a lányra szegezték tekintetüket.
- Margosha, tudom, hogy ébren vagy. Ha esetleg szándékoznál felkelni, akkor bemutatnám Igort. Ő fog rólad gondoskodni egy darabig, amíg rendbe nem jössz. Úgy határoztuk el, hogy nem lenne jó Zsannáéknál, az oroszág szívében. Igornak van egy csendes kis tanyai háza, ahol nyugodtan töltheted a napjaidat.
De Marusya csak szuszogott. Nem nagyon érdekelte a dolog.
- Hagyjuk, már felébredt. Csak nem nyitotta ki a szemeit.
- Itt maradok vele! - határozta el Igor.
- Sok szerencsét! - ment ki a szobából az ápolónő.
A férfi kényelmesen elhelyezkedett a székben, majd próbált beszélgetni Ashával:
- Szia! Igor vagyok, nemrég töltöttem be a huszadik életévemet. Téged Margosha Berkelnek hívnak, ugye? Rendőr vagyok, leginkább a bűnügyek foglalkoztatnak, én voltam az, aki megtalált téged és az anyádat. Hogy miért is gondoltuk azt, hogy jobb helyed lenne nálam, mint Zsannáéknál? Ők a város szívében laknak, sőt, az apád is közel lakik hozzájuk. Nekem van egy csendes, tanyai házam, ahol újra felépülhetnél. Hát persze, nem is ismersz! Hogy jövök én ahhoz, hogy elvigyelek téged egy vad idegen helyre? Régóta ismerem a családodat, a ti ügyetekkel is mindig én foglalkoztam. Remélem, majd megszokjuk egymást.
Felállt, az ajtóhoz sétált, majd folytatta:
- Ha bármit meg akarsz tudni magadról, vagy estleg a családodról, csak szólj!
Marusya szívét melegség járta át: végre megtudhat valamit Margo családjáról! Ezt kár lenne kihagyni!
- Várj! - ült föl törökülésbe az ágyon. - Tényleg tudnál nekem segíteni?
- Igen! - mosolygott a férfi.
- Akármiben?
- Amiben csak akarod!
- Hát jó! Mikor indulunk? - kérdezte Marusya.
- Holnap. Addig kibírod ugye? - mosolygott Igor, majd magára hagyta a lányt.
Ő unottan ült az ágyon, és a múlt eseményein merengett.
"Olyan gyorsan történt minden. Szinte magam előtt látom a véres kését, a hatalmas fogait. Ijesztő. Majdnem megölt. Azt hittem, meghaltam. De nem. Élek. Hajt a bosszú, a düh. Sajnálom Margoshát, de nem annyira, hogy előbbre tartanám magamat nála. Sőt, tisztelem, hogy együtt tudott élni ezzel. Ezzel a szörnyeteggel. Nem sírok. Emlékezek. Az emlékek fájnak. Csak úgy, mint a tettek."
Kint a madarak vidáman csiripelnek, a fák rügyeznek. Tavasz van. A lány egy pontra mered. A pont átváltozik két ponttá, majd egy nagy oválissá. Később a részletek is feltűnnek. Igen, ez ő. Kezei a rácsra tapadtak. Marusya lassan felkelt, kinyitotta az ablakot, majd mélyen a sötétkék szempárba nézett. Egymás szemébe néztek. Lassan a két kéz egymásra tapadt.
- Régen láttalak! - suttogta Marusya.
- Hát még én! - válaszolta.
- De ugyanolyan jóképű maradtál!
- Te meg ugyanolyan gyönyörű!
- Szeretsz?
- Szeretlek!
Majd a lány közelebb hajolt hozzá, de a fiú eltávolodott.
- Mennem kell!
- Vincent, ne!
Marusya a fiú után kapott, de csak a levegőt fogta.
"De jó. Már képzelgek is. Egy árnynak vallottam szerelmet."
Majd visszafeküdt az ágyába, és várta a holnapot: a napot, amikor minden meg fog változni.

2 megjegyzés:

  1. Drága Chestia!
    Sajnálom, hogy az előző részhez nem írtam, de most itt vagyok és írok 😄 szóval nekem nagyon tetszik a rész, de nem értem, hogy miért teszed középre a szereplők gondolatait, így kicsit furán néz ki. Mindenesetre én várom, hogy Igor újra felbukkanjon ;D
    xo Peetagey Smile

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey Smile!
      Nagyon örülök a felbukkanásodnak! Igyekszem minden tanácsaidat! ☺
      Ölel és pusszantás!
      Chestia

      Törlés