Margosha
"Az élet Amerikában csodás. Ma töltöm itt az első napomat. Még nem találkoztam Christopherrel, de már tűkön ülök, hogy találkozhassak vele. De mintha mindenki megváltozott volna körülöttem. Anya szótlan, apa meg mindig ideges. Mihailt meg már ne is említsük! Talán irigykedik Chrisre, vagy nem is tudom... remélem, hogy nem tudja az igazságot! Ha irigykedik, akkor ennek az lehet az alapja.
Vagy valami más.
A lényeg a lényeg, ma este táncolni fogok Christopherrel. Aminek nagyon örülök, de ő kiváló táncos hírében áll. De azért remélem, hogy nem fogok rosszat produkálni neki. Leégni meg végképp nem szeretnék.
- Marusya, segítenél? - rontott be a szobámba Mihail.
Igen, ezt az utóbbi időben már megszoktam tőle.
- Miért? Mi a...?
Rontott be a szobámba Keksz, egy ifjú kecske. Hát igen, ő és Mihail eléggé összenőttek ez alatt az egy nap alatt! Van, hogy egy szobába alszanak, sőt, még a reggelit is együtt fogyasztották el, ami már végképp undorító volt. Hát igen, ő Mihail. Kissé őrült, de mi így szeretjük. Na de a kecskét...!
- Hahaha! - nevetésemet próbáltam elfojtani, de amint Keksz elkezdte üldözni a testvéremet, azonnal kitört belőlem a jókedv, talán még néhány könnycsepp is kicsordult.
- Ne nevess, ez nem vicces! - szólt rám Mihail, de úgy tűnt, ő is élvezi a helyzetet, hogy végre meg tudta nevettetni az egyébként komoly énemet.
- De Mihail, szeret téged! - vágtam komoly pofát, ám amikor már az ágyamon folytatták a "küzdelmet", a hasamat fogtam a röhögéstől.
- De Keksz fiú! - mondta, és már ő is a hasát fogta.
Szegény Keksz! Csak értetlenül bámult minket, ahogy teljes szívünkből nevetünk. Biztos ez zavarhatta (mert hát, hogy mer valaki röhögni rajta), mivel a következő pillanatban már fent volt Mihail mellett, és egy jól megcélzott rúgással a földre döntötte. Viszont a következő mozdulatára senki nem számított: hegyes szarvával kiszakította Mihail nadrágját, ahol kivillant fekete alsónadrágja. Szegény, úgy sajnálom, szégyellheti magát! De mivel ő is hamar visszarázódott, ezért a sajnálkozás is szertefoszlott.
- Gyerekek, mit csináltok? - nyitott be hozzánk apánk.
Az arcunkról másodperceken belül lefagyott a mosoly, csak Keksz csámcsogását lehetett hallani, aki a tesóm nadrágját rágta.
- Én... mi... - hebegte Mihail.
Viszont apám csak értetlenül állt az ajtóra, hol rám, hol Mihailra, hol pedig Kekszre pillantva.
- Megmagyarázom!
- Nem, fiam, nem! Semmit nem kell megmagyaráznod! Bíztam bennetek, főleg benned, Marusya! Azt hittem, hogy okosabb vagy!
- De én nem tettem semmit! - ellenkeztem.
- Hát épp ez a baj! Hogy sose teszel semmit! Miért nem szóltál rá?
- Apa, ő már majdnem...
- Mi majdnem? Te vagy az idősebb, nem? Viselkedj is úgy, hogy ezt elhiggyem! Megérkezett Christopher Scott az apjával, ő kérdezte meg, hogy mi történik itt!
Te jó ég! Most mit gondolhat rólam?
- Mihail, te velem jössz! És még egyszer ilyet meg ne lássak!
Mind a ketten egy "jó"-t dörmögtünk magunk elé, majd apám az öcsém kíséretében eltávozott.
De Keksz maradt. Már végzett Mihail nadrágjával, és most a sálammal szemezgetett.
- Te! Eszedbe ne jusson! Miattad kerültem ilyen helyzetbe! - te jó ég, már a kecskének is beszélek! - Keksz, maradj a helyeden! Mit is vegyek fel? - tártam ki a szekrényem ajtját.
Most nem kapkodtam, mint általában szoktam. Minden ruhát jól megnéztem, ami a kezem ügyébe került, már amennyire tudtam, mert az egyik szemem mindig Kekszet fürkészte. Na meg a sálamat.
- Nincs semmi, ami megfelelő lenne... - szomorodtam el. - Van ötleted, Keksz? - fordultam a kecskéhez. - Persze, neked nincs gondod rám, igaz? - simogattam meg.
Visszatértem a ruhásszekrényhez, és egy pillanatra levettem a szemem a kecskéről. De rosszul tettem, mert megfogta a sálamat, és kitrappolt vele.
- Keksz, állj meg! - szóltam rá. - Mintha falnak beszélnék, komolyan!
Utánarohantam, de nem értem utol. Benéztem a szobákba, kamrákba, sőt, még a könyvtárba is, de sehol. Hogy tud ilyen gyorsan futni egy kecske? Végül kirohantam az udvarra, ahol hatalmas meglepetés várt. Jobban mondva Christopher. Hát igen, ő éppen Kekszet simogatta, aki szájában még mindig ott lógott a sálam. Ezért még kap. Én meg a lendületemmel feldöntöttem Christ.
- Jajj, én balga! Bocsánat, annyira szégyellem magam! - mondtam pironkodva, majd gyorsan leszálltam róla, és felsegítettem.
- Semmi gond! Már megszoktam! - válaszolt.
Te jó ég, a hangja! Mintha ezer meg ezer tollpihe simogatna, egyben annyira tekintélyt parancsoló, hogy akár a föld is beomolhatna alatta, de ő akkor sem remegne meg.
- Te vagy Marusya Ramovszkij? - nyújtotta felém a kezét.
- Ühüm, de honnan tudsz ilyen jól oroszul? - ráztam meg.
- Kiváló tanárom volt!
Hát így kellett találkoznunk? Legalább ha a könyvtárban, de nem, mert Keksz ellopta a sálamat. Igen, rólad beszélek, te rosszaság.
- Ismered?
- Igen! Keksznek hívják, eléggé rosszcsont egy kecske...
- Szerintem aranyos!
Ez édes, de nem neked csente el a sáladat!
- Ez a tied? - húzta ki a szájából a már félig megcsócsált sálat.
- Igen...
- Remélem, hasznát fogod még venni! - mosolygott.
A mosolya... mintha egy másik világban lennék. Nem is tudom, hogy Marusya mit utál rajta annyira, de egye fene... legalább megmaradt nekem! Jól tettem, hogy vállalkoztam a cserére.
- Hát akkor szia! Este majd még találkozunk! - köszönt el.
- Szia!
Istenem, pont most nem jutott eszembe semmi?! Csak vigyorogtam és pirultam, mint egy hülye liba! Átkozott, átkozott szégyenlőség!
- Látod, téged legalább aranyosnak hívott! - mondtam Keksznek, majd én is felmentem a szobámba.
Vagy valami más.
A lényeg a lényeg, ma este táncolni fogok Christopherrel. Aminek nagyon örülök, de ő kiváló táncos hírében áll. De azért remélem, hogy nem fogok rosszat produkálni neki. Leégni meg végképp nem szeretnék.
- Marusya, segítenél? - rontott be a szobámba Mihail.
Igen, ezt az utóbbi időben már megszoktam tőle.
- Miért? Mi a...?
Rontott be a szobámba Keksz, egy ifjú kecske. Hát igen, ő és Mihail eléggé összenőttek ez alatt az egy nap alatt! Van, hogy egy szobába alszanak, sőt, még a reggelit is együtt fogyasztották el, ami már végképp undorító volt. Hát igen, ő Mihail. Kissé őrült, de mi így szeretjük. Na de a kecskét...!
- Hahaha! - nevetésemet próbáltam elfojtani, de amint Keksz elkezdte üldözni a testvéremet, azonnal kitört belőlem a jókedv, talán még néhány könnycsepp is kicsordult.
- Ne nevess, ez nem vicces! - szólt rám Mihail, de úgy tűnt, ő is élvezi a helyzetet, hogy végre meg tudta nevettetni az egyébként komoly énemet.
- De Mihail, szeret téged! - vágtam komoly pofát, ám amikor már az ágyamon folytatták a "küzdelmet", a hasamat fogtam a röhögéstől.
- De Keksz fiú! - mondta, és már ő is a hasát fogta.
Szegény Keksz! Csak értetlenül bámult minket, ahogy teljes szívünkből nevetünk. Biztos ez zavarhatta (mert hát, hogy mer valaki röhögni rajta), mivel a következő pillanatban már fent volt Mihail mellett, és egy jól megcélzott rúgással a földre döntötte. Viszont a következő mozdulatára senki nem számított: hegyes szarvával kiszakította Mihail nadrágját, ahol kivillant fekete alsónadrágja. Szegény, úgy sajnálom, szégyellheti magát! De mivel ő is hamar visszarázódott, ezért a sajnálkozás is szertefoszlott.
- Gyerekek, mit csináltok? - nyitott be hozzánk apánk.
Az arcunkról másodperceken belül lefagyott a mosoly, csak Keksz csámcsogását lehetett hallani, aki a tesóm nadrágját rágta.
- Én... mi... - hebegte Mihail.
Viszont apám csak értetlenül állt az ajtóra, hol rám, hol Mihailra, hol pedig Kekszre pillantva.
- Megmagyarázom!
- Nem, fiam, nem! Semmit nem kell megmagyaráznod! Bíztam bennetek, főleg benned, Marusya! Azt hittem, hogy okosabb vagy!
- De én nem tettem semmit! - ellenkeztem.
- Hát épp ez a baj! Hogy sose teszel semmit! Miért nem szóltál rá?
- Apa, ő már majdnem...
- Mi majdnem? Te vagy az idősebb, nem? Viselkedj is úgy, hogy ezt elhiggyem! Megérkezett Christopher Scott az apjával, ő kérdezte meg, hogy mi történik itt!
Te jó ég! Most mit gondolhat rólam?
- Mihail, te velem jössz! És még egyszer ilyet meg ne lássak!
Mind a ketten egy "jó"-t dörmögtünk magunk elé, majd apám az öcsém kíséretében eltávozott.
De Keksz maradt. Már végzett Mihail nadrágjával, és most a sálammal szemezgetett.
- Te! Eszedbe ne jusson! Miattad kerültem ilyen helyzetbe! - te jó ég, már a kecskének is beszélek! - Keksz, maradj a helyeden! Mit is vegyek fel? - tártam ki a szekrényem ajtját.
Most nem kapkodtam, mint általában szoktam. Minden ruhát jól megnéztem, ami a kezem ügyébe került, már amennyire tudtam, mert az egyik szemem mindig Kekszet fürkészte. Na meg a sálamat.
- Nincs semmi, ami megfelelő lenne... - szomorodtam el. - Van ötleted, Keksz? - fordultam a kecskéhez. - Persze, neked nincs gondod rám, igaz? - simogattam meg.
Visszatértem a ruhásszekrényhez, és egy pillanatra levettem a szemem a kecskéről. De rosszul tettem, mert megfogta a sálamat, és kitrappolt vele.
- Keksz, állj meg! - szóltam rá. - Mintha falnak beszélnék, komolyan!
Utánarohantam, de nem értem utol. Benéztem a szobákba, kamrákba, sőt, még a könyvtárba is, de sehol. Hogy tud ilyen gyorsan futni egy kecske? Végül kirohantam az udvarra, ahol hatalmas meglepetés várt. Jobban mondva Christopher. Hát igen, ő éppen Kekszet simogatta, aki szájában még mindig ott lógott a sálam. Ezért még kap. Én meg a lendületemmel feldöntöttem Christ.
- Jajj, én balga! Bocsánat, annyira szégyellem magam! - mondtam pironkodva, majd gyorsan leszálltam róla, és felsegítettem.
- Semmi gond! Már megszoktam! - válaszolt.
Te jó ég, a hangja! Mintha ezer meg ezer tollpihe simogatna, egyben annyira tekintélyt parancsoló, hogy akár a föld is beomolhatna alatta, de ő akkor sem remegne meg.
- Te vagy Marusya Ramovszkij? - nyújtotta felém a kezét.
- Ühüm, de honnan tudsz ilyen jól oroszul? - ráztam meg.
- Kiváló tanárom volt!
Hát így kellett találkoznunk? Legalább ha a könyvtárban, de nem, mert Keksz ellopta a sálamat. Igen, rólad beszélek, te rosszaság.
- Ismered?
- Igen! Keksznek hívják, eléggé rosszcsont egy kecske...
- Szerintem aranyos!
Ez édes, de nem neked csente el a sáladat!
- Ez a tied? - húzta ki a szájából a már félig megcsócsált sálat.
- Igen...
- Remélem, hasznát fogod még venni! - mosolygott.
A mosolya... mintha egy másik világban lennék. Nem is tudom, hogy Marusya mit utál rajta annyira, de egye fene... legalább megmaradt nekem! Jól tettem, hogy vállalkoztam a cserére.
- Hát akkor szia! Este majd még találkozunk! - köszönt el.
- Szia!
Istenem, pont most nem jutott eszembe semmi?! Csak vigyorogtam és pirultam, mint egy hülye liba! Átkozott, átkozott szégyenlőség!
- Látod, téged legalább aranyosnak hívott! - mondtam Keksznek, majd én is felmentem a szobámba.
×××
A táncra felhúztam egy fehér, hosszú uszályú, vállán kivágott ruhát. A hajamat lazán kontyba fogtam. Ez tűnt a legalkalmasabbnak.
- Gyönyörű vagy! - szólított meg Mihail.
- Úgy gondolod?
- Nem gondolom, tudom!
- Hát Chris? - néztem körül.
- Még nincs itt. Máshova kellett mennie. Szinte már azt hiszem, hogy nem is akar táncolni veled. - sóhajtott.
- Miért, te talán akarsz? - mosolyogtam rá.
Ő felhúzta a szemöldökét, és válaszolt:
- Ha a hercegnő megengedi!
- Igen, te barom!
Hogy senki ne lásson meg minket táncolni, kimentünk az udvarra, a kerengőbe. Mint mindig, most is rózsák függtek az oszlopokon, romantikus hangulatot adva a sötét estének.
- Bocs, ha estleg rád lépnék, mivel elég régóta nem táncoltam... - magyarázkodtam.
- Nem gond, én se vagyok a legjobb!
Lassan közeledtünk egymás felé. Mihail átkarolta a derekamat, én meg a vállait.
- Szépen táncolsz!
- Köszönöm!
Nem is tudom, hogy pontosan meddig táncoltunk. De minden percét éreztem. Egyszer csak Mihail mélyen a szemembe bámult.
- Marusya! - szakította félbe Christopher a drámai jelenetünket.
Istenem, Chris, nem várhattál volna még néhány percet? Mihail sértődötten hátrált néhány lépést. Arcán mosoly ült: de mindannyian tudtuk, ez csak csalfaság.
- Marusya, jól vagy? Már mindenhol kerestelek!
- Jól vagyok, köszönöm! - válaszoltam keserűen.
Jobbnak láttam elmenni a helyszínről. Chris utánam jött, de még egy halálos pillantást vetett Mihail felé, jelezve azt, hogy én már az övé vagyok."
- Gyönyörű vagy! - szólított meg Mihail.
- Úgy gondolod?
- Nem gondolom, tudom!
- Hát Chris? - néztem körül.
- Még nincs itt. Máshova kellett mennie. Szinte már azt hiszem, hogy nem is akar táncolni veled. - sóhajtott.
- Miért, te talán akarsz? - mosolyogtam rá.
Ő felhúzta a szemöldökét, és válaszolt:
- Ha a hercegnő megengedi!
- Igen, te barom!
Hogy senki ne lásson meg minket táncolni, kimentünk az udvarra, a kerengőbe. Mint mindig, most is rózsák függtek az oszlopokon, romantikus hangulatot adva a sötét estének.
- Bocs, ha estleg rád lépnék, mivel elég régóta nem táncoltam... - magyarázkodtam.
- Nem gond, én se vagyok a legjobb!
Lassan közeledtünk egymás felé. Mihail átkarolta a derekamat, én meg a vállait.
- Szépen táncolsz!
- Köszönöm!
Nem is tudom, hogy pontosan meddig táncoltunk. De minden percét éreztem. Egyszer csak Mihail mélyen a szemembe bámult.
- Marusya! - szakította félbe Christopher a drámai jelenetünket.
Istenem, Chris, nem várhattál volna még néhány percet? Mihail sértődötten hátrált néhány lépést. Arcán mosoly ült: de mindannyian tudtuk, ez csak csalfaság.
- Marusya, jól vagy? Már mindenhol kerestelek!
- Jól vagyok, köszönöm! - válaszoltam keserűen.
Jobbnak láttam elmenni a helyszínről. Chris utánam jött, de még egy halálos pillantást vetett Mihail felé, jelezve azt, hogy én már az övé vagyok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése