-->

2016. január 13., szerda

08. - Ne szólj hozzám, vagy mégis?

 - Margosha, ébresztő! - vágta be magát az ajtón az ápolónő.
Nem sokkal loholt utána Igor, egy fehér ingben és egy sötét, kopott farmerben megjelenve. Kezében kulcscsomót szorongatott, amik vidáman ficánkoltak a szoros kézben.
- Még olyan sötét van! - nyavalygott Marusya, fejére szorítva kispárnáját.


- Nem gond, ápolónő, holnap is ráérek! - fordult a nő felé, egy kacér mosollyal az arcán.
- Csak vicceltem, persze, hogy ébren vagyok! - kapta fel a fejét a lány, és rögvest leugrott az ágyról.
A szekrényéhez rohant, előkapta a porlepte bőröndjét, kinyitotta, és sorba szedte le a ruhákat a polcokról. Szomorúan látta, hogy nem lett tele a bőrönd. Világéletében szerény kislány volt, de mégis maradt benne valamicske pénzéhség, vágy, hogy újra gazdag lehessen, emlékek, amikor még volt mire költenie. De a valóság szomorúbb volt. Nem csak a ruháitól, a pénzétől fosztotta meg az élet, hanem az őt körülvevő szeretettől.
Az utolsó tárgyait, ami az előző életéhez kötötte, a bőrönd legtetejére pakolta, majd a képet, amin ő, az öccse, és a szülei voltak, a hóna alá kapta. Sóvárogva nézett vissza az ágyára.
- Nos, készen vagy, indulhatunk? - kérdezte Igor.
- Nem, csak unalmamban kipakoltam minden holmit a szekrényemből, és ölbe tett kézzel várom azt a kecskét, aki ki visz engem ebből a csirkeólból. Most viccelsz velem?! Szerinted? Nem vagyok már csecsemő! - felelte szúrósan.
- Meggyógyult. - mondta halkan az ápolónő a férfinek, arcán egy gunyoros mosollyal.
A szoba ajtaján kilépve sok beteg némán, vágyakozva vizslatta a mellettük elhaladó makk egészséges Marusyát. Egy kislány, akinek könnyező szemeitől ragacsos haja az égnek állt, lábával pedig erőteljesen toporzékolt, zavarva ezzel az épp vérző fejét bekötő ápolót, gyengéden megérintette Marusyát, remélve mihamarabb gyógyulását. A lány ezt észrevette, és fejét felkapva rögtön az ápoló szúrós, aztán egyre gunyorosabb szempillantásával, majd az egy erős rándítással odébb invitálta a kislányt, aki vékony karocskáival még mindig Marusya után kapkodott. A lány nyelt egyet. Habár ez a kislány csak meg akart gyógyulni, de mégis hitt. Hitt benne, Marusyában, hitt kettejükben. Már el is távozott, de a lány csak bambult.
- Margosha, mi a gond? - kérdezte Igor, és kinyitotta az ajtót.
A lány megrezdült, és egy jókorát szippantott a friss levegőből. Bár mindig is szerette az orvosi szagokat, a gyógyszer illatát, de a jóbol is megállt a sok.
Izgatottan huppant be Igor autójába, a csomagokat szétszórtan maga mellé dobva.

×××

Már néhány órája a kocsiban utaztak némán. A csendet Igor törte meg:
- Amúgy... - itt elhallgatott, mintha kétségeket érzett volna a válasz felől. - Mi történt a folyosón?
- Közöd? - válaszolta gorombán a lány, szemöldökeit összeráncolva.
- Csak kérdeztem, hé! Ettől még nem kell leharapni a fejem! - mosolygott Igor, de legbelül tudta, hogy a helyzet cseppet sem megmosolyogtató. - Olyan vagy, mint egy fakír szöges táblája!
- Miért, te álltál már rajta?
- Azon feküdni kell, sündisznó!
- Az előbb még egy fakír szöges deszkája voltam!
- De sündisznót fogtam már!
Igor szúrós tekintete rátalált Marusyára, és csendre intette.

×××

Az út a hátralévő idejét siralmas hallgatás tömte ki.
Amikor pedig megérkezdtek, az a dühödt levegő, ami kettejük között már haraphatóra vált, elinallt, mint a kisgyerek markoló kezéből szabaduló pillangó. A lány görcsösen nyújtózkodott, megviselte a több órás utazás. Ellenben Igor hidegen kinyitotta a csomagtartót, és a lakása felé vette az irányt, kezébe szorosan fogva a rakoncátlanul zörgő kulcscsomót.
- Ó, a francba! - nyögött fel Marusya, mivel a bőröndje tartalma szanaszég hevert a földön, kiborluva.
- Hagyd el! - szaladt oda hozzá a férfi.
Igor kézségesen a lány segítségére sietett, és szaporán rakta bele a cuccokat a bőröndbe. Amikor felpillantott, összenéztek Marusyával, de hirtelen mindketten elkapták egymásról a tekintetüket. Bár a lány nem pirult el, mégis érezte, hogy Igor más, mint a többi ember, nem csak a kora végett.
- Segítsek felcipekedni? - vetette oda neki.
- Egyedül is megy. - tolta el a férfi kezét.
Amikor belépett, új ruhák és könyvek kellemes illata csapta meg az orrát. Hát megérkezett.
A ház egy emelettel volt megtoldva, a kerek előtérből pedig egy ajtó nyílt az ebédlőbe. A lépcső baloldalt helyezkedett el, amit barna anyaggal borítottak be. A szoba fehér falai unalmasnak tűnhettek, de a régi képek feldobták, egyfajta nyugalmat, ám titkozatosságot árasztva.
Marusya félénken baktatott fel a lépcsőn, amikor Igor hirtelen megszólalt:
- A szobád közvetlen a jobb oldali első ajtó! Ha bármi kérésed van, a garázsban leszek!
- Oké...
- Ja, és! - fordult vissza a lány felé. - Lehet, hogy zárva van az ajtó, a kulcs nálam van!
- Értettem, főnök! - sóhajtott Marusya.
- Van ám fülem, hé!
- Nagyfülű! - vett direkt hamgosabb hangerőt a lány.
- És használni is tudom! - mosolyodott el Igor.
A lány nagy szerencséjére az ajtó nyitva volt, de még mindig azon töprengett, hogy miért zárják egy szoba ajtaját? Nem volt túl buta lány, de ez még az ő mércéjét is felülmúlta. Hogy a bejárati ajtót zárni kell, az oké, dehogy még egy szoba ajtaját is... melyik ember nem veszi észre az arany-és ezüstkeretes, amúgy több tízezres értékű képeket? Vagy csak Igor ilyen paranoiás, ha egyáltalán ezt lehet mondani rá? Lehet, sőt, biztos!
Amikor belépett a szobába, száját akarattal-akaratlanul fintorra húzta, mivel a helységnek, ha lehetne így mondani, a jobb sarkában teljesen lejött a tapéta, néhol ki-kivillan a téglák vöröse, amit egy kedves lélek megpróbált eltüntetni egy kis fehér mázzal, rózsaszínes árnyalatot létrehozva ezzel. Amúgy a "dolgot" a mellette álló szekrény tökéletesen takart, ha egy idegen az ajtófélfának támaszkodva, hunyorítva végignéz a szobán. Pontosan a vakarás előtt, a másik sarokban van a franciaágy, amit körbefog egy poros, penészes anyag, nosztalgikus hangulatba ejtve ezzel a helyiségben alvó lélek nyugalmát. A szoba teljesen kékbe burkolózott, csak egy-egy tárgy dobja fel a maga barnaságával, de még mindig kopár hangulatot árasztva.
- Tipikus férfi a házigazda, látszik. - nyögte ki végül az ideillő szavakat Marusya, az ajtót maga mögött becsapva.
Bőröndjét lazán az ágyra dobta, majd leheveredett mellé és bámulta az anyag folytonos csíkos mintázatát.
- Igazából... - kezdett hangos gondolkodásba. - Miért is vagyok bunkó Igorral? Ő csak jót akart nekem! Ráadásul senki nem is kérte e tettét, de mégis magára vállalta, egy igazi hős! Én meg egy kiköpött ellenség vagyok, egy boszorkány! Szánalom...!
Néhány percig még gondolkozott, majd egy erős lökettel meghajtva leviharzott a lépcsőn, át a garázsba.
Mintha egy horrorfilmbe, amikor a főszereplő egy kísérteties szobába csöppent volna. Jobbról egy próbababa meresztgette rá üveges tekintetét, balról egy csöpögős csap, valahonnan hátulról pedig pár csizma foglalta el a sehova sem vezető lépcső fokait.
- Vááá! - ugrott elé lepedőbe burkolózva Igor.
Marusya félelmében gyorsan hátrált, de lábai útját keresztezte egy zsinór, így egyensúlya megingott, és tehetetlenségében a poros földre zuhant.
- Jól vagy? - térdelt le mellé nevetve a férfi.
- Te teljesen hülyének nézel?! - vágta vissza a lány.
- Margo, én nem...
- Hagyj! Ne is szólj hozzám, jó?! - ordított Igor felé.
Szavai el-elcsuklottak, miközben dúlva-fúlva kirohant a garázsból, és az út felé vette az irányt.
- Hé, hova mész? Gyere vissza, hallod? - kiáltott utána a férfi, de hiába volt minden kérlelés.
Végül erőt vett rajta a düh, és utánarohant, jobb könyökét szorosan elkapva:
- Tudd meg, hogyha most elmész, többet ide nem teszed be a lábad! - mutatott a háza felé.
- Hát tudd meg, hogy... hogy... nekem nincs szükségem rád, a babusgatásodra sem! Igen, jól meg... megvagyok én nélküled, nem szorulok senkire az életből, sőt, még az életre sem! - törtek ki belőle a régen fojtogatott érzelmek.
- Jó, menj csak, nekem sincs szükségem rád! - vágott vissza Igor.
De Marusya több méterre volt tőle. A férfinek szúrt a gyomra, amiért nem cselekedett azonnal, és a vissza-visszatérő gyerekes zagyvaságai végett zavarta el a lányt, akit megmentett a biztos depressziótól. Legbelül tudta, hogy nem ment volna sokra ezzel, mivel nagyon nehéz egy tini kedélyének megfelelni. Bassza meg.

×××

- Te komolyan magára hagytál egy embert?! - elmélkedett hangosan a férfi.
Már egy órája, hogy Marusya magár hagyta. Eddig sem tudta felemészteni a történteket. Nem hagyta nyugodni a lelkiismerete: beszállt az autójába, és néhány perc múlva egy híd szélén talált rá, amint farkasszemet nézett a tomboló folyóval.
- Margosha, ne! - kiáltott rá, és lerohant hozzá.
Elkapta a könyökét, mire a lány megfordult.
Abban a pillanatban már Marusya karjaiban találta magát. A lány nem szorított erősen, mégis érezni lehetett a határozottságot karjaiban.
- Köszönöm. Hogy elhoztál és eljöttél, értem. Pedig nem kértem. Nem érdemlem meg. Sőt, nem is kértem, de... - a szó végét elhagyta. Nem tudta folytatni, a tomboló sírás határán volt.
Igor egy finom megemelte Marusya állát, és mélyen a szemébe nézett. Jártas volt az ilyen pillanatokban.
- Egy embert, ráadásul pont téged, magára hagyni még felőlem is hülyeség, más szavaival élve... - mosolyodott el. - Ha te nem lettél, senkinek sem segítettem az életben, sőt, mindenki elfordult volna előlem, de te... tudom, hogy eléggé ingó egy tapasztalatra építeni az élet többi részét, most viszont meg kell tenni.
Végre a lány is érezhette, hogy gondoskodnak róla. A szülőházában mindenkit egy dolog hajt: a pénz; kivétel ez alól az öccse, Mihail, akinek egy vidám társaság volt minden vágya. De Marusya más volt: neki csak egy szerető, gondoskodó család körre lett volna szüksége, amit csak most, az elpazarolt 17 év után vélt felfedezni.
- Na gyere, végül még itt lel minket az éjszaka! - nevetett Igor, és felsegítette a lányt az autóig.
Ott viszont kellemes hangulat tömte be a légtért; mindenki vidám volt.
- Mi legyen a vacsora? - vetette fel a kérdést a férfi.
- A ház legjellemzőbb kosztja! - vágta rá a kacifántos választ Marusya.
- Haha, hát te abból nem ennél! - nevetett.
- Akkor valami egyszerű! A lényeg, hogy gyors legyen, mivel már kopog a szemem az éhségtől!

×××

Vacsora után végre mindkettejük szívét szeretet és melegség fogta el. Marusya most először érzett ilyet. Talán holnap holnap a nap is jól telik, majd ezzel a gondolattal álomra hajtotta a fejét.


2 megjegyzés:

  1. Jézusom, de vártam erre! ^^
    De megérte várni, fantasztikus lett ez is! ^^^^
    Xx, Vicky~ ^3^

    VálaszTörlés