Szóval folytatta a mindennapi gondját, az alkalomhoz illő ruha keresését.
Nem, nem volt sok ruha a szekrényben, és nem, Margo nem volt válogatós. Csak megszokta, hogy mindig egy ruha figyeg magában a szekrényben. Így nehezebb a döntés. De most hamar megtalálta a "kiválasztottját", egy fekete, térdig érő ruhát, aminek felső részét fehér csipke borította. Lábára egy bokacsizmát húzott, haját lófarokba kötötte, és már indulhatott is.
A család többi tagja már várt rá. Mivel úticéljuk közel volt, elindultak hát gyalog. Margosha élvezte, ahogyan a lágy tavaszi szellő játszadozik a hajával. Ő maga pedig elmélyült az eddigi életének sötét bugyraiban.
- Marusya! Valami gond van? - kérdezte Mihail.
A lány öszerezzent, majd vállát meghúzva a földet kezdet el mustrálni.
- Tudod... nekem bármit elmondhatsz. Fáj valami? Esetleg tudnék segíteni?
- Ha elmondanám neked, nem hinnéd el. Sőt, ki is nevetnél, vagy hazugságnak ítélnéd. Az meg nekem fájna, mert ez nem így van. - sóhajtotta.
Közben már meg is érkeztek. A gót épület barátságosan csalogatta emberek százait.
- Hát itt is lennénk! Nézzetek körbe, egészkor a bejáratnál gyülekező! Nehogy elcsatangoljatok! - intette őket Mrs. Ramovszkij.
A gyerekek egy "jó"-t dörmögtek maguk elé, majd próbáltak a nagy tömegen egyre távolabb jutni szüleiktől.
- Szabadság! - tárta ki a karjait Mihail.
- Élvezd, amíg lehet! - mosolygott rá kajánul Margo.
Válasznak egy fintort kapott.
Hamar megakadt a szeme egy fekete ruhás emberek csoportján, akik közül néhányan térdelve, mások pedig állva merengtek egy emléktáblát, ami köré mécseseket tettek. A képen egy mosolygós, barna hajú, negyvenes éveiben járó nőt pilantott meg. Arcát egyetlenegy hiba sem csúfította el, csak apró hajszálerek éktelenkedtek szeme végében, ami a sok nevetés következtében keletkezett. A mosolya, a szeme, az a csodálatos zöldesbarna szeme emlékeztette Margoshát valakire. De nem jutott az eszébe.
- Gyönyörű, igaz? Bár én nem ismertem, csak az anyám, az ő elmondása szerint pedig áldott lélek volt. Nyugodjon békében! - szólította meg Ashát egy bámészkodó.
- Nyugodjon... - hagyta rá, majd közelebb lépett a táblához, és letérdelt melléje.
A kép aranykeretbe volt foglalva, ami alján alig észrevehető macskakaparások fonódtak szavakká. Margosha egyedül a nő halálozási dátumát tudta leolvasni: meghalt 2015. október 16., Oroszország. Valami jókívánságot firkantottak alá, mintha a készítő csak úgy elfelejtette, és próbálta volna bepótolni a hibát, vagy már nem volt idő a betűk kirajzolására. Szerencsére a szó tisztán kivehető volt Asha számára; привязанность, ami annyit tesz: ragaszkodás.
- Miért nem Oroszországban temették el? - vonta kérdőre az ácsorgó fiatalembert, aki nem tudott többet Margónál.
- Ez nem a holtteste, bár azt ide hozták el DNS vizsgálatokra. Hogy miért... Oroszországban szintúgy vannak laborok, mint itt. Ráadásul pont egy ellenséges országba kellett hozniuk... ez nekem magas. Állítólag a nő minden álma Amerika volt, ezt mondta utolsó szavaként is...
Ashának nagyot dobbant a szíve: kezdte kapizsgálni a nő hollétét. A mosolya, a szeme, az a csodálatos zöldesbarna szeme...
- Nem véletlenül Margoshát mondott?
- Lehet... de minek mondott volna Margoshát? Ő valami családtag volt?
- A lánya... a szép, szerető lánya, aki nem lehetett vele az utolsó perceiben... - sóhajtotta Margo.
- Senki sem volt ott vele, csak az elkövető, meg egy másik, anonim személy. Az ő kilétét még vizsgálja a rendőrség.
- Marusya, drágám! - sietett oda hozzá Mrs. Ramovszkij.
Margosha még vissza-viszapillantott a fiúra, aztán követte az asszonyt a templomba.
×××
Az előadás gyorsan eltelt. Mindenki, ahogy tudott szabadult a fülledt levegővel teli épületből. Legelőször Asha rohant ki, hogy zavarodott fejét kitisztítsa.
Aztán eszébe jutott az a mosoly, azok a szemek, azok a zöldesbarna szemek... de mire észbe kapott, kék uniformisba öltözött férfiak pakolni kezdték az emléktáblát.
- Hé, mit csinálnak? - szólt rájuk, és maga is meglepődött angoltudásán.
- Elvisszük az emléket!
- De jó helye volt itt!
- Nem! Mint látod, Oroszországból hozták, vissza kell nekik adni! Itt, Amerikában nem kap sírhelyet, mivel az illető orosz állampolgár volt! Szerinted hol jobb neki: egy másik, idegen országban, vagy a saját hazájában? Ráadásul már megkaptuk a DNS vizsgálatok eredményeit! És különben is: mi közöd van hozzá?
- Kik kapják meg a vizsgálatok eredményeit? - vette számon kívül Margo a figyelmeztetést.
- A hozzátartozói, azaz Gregori Berkel, és Margosha Berkel.
- De... de én... - szólt közbe Asha, elharapva a mondat végét, majd a földre szegezte a tekintetét.
Hatalmas kő hasított a szívébe: ez az ő, az ő egyetlen, drága, szerető édesanyja. Most már csak a volt édesanyja. Tehetetlenségében megeredtek a könnyei. Nem akart sírni, de muszáj volt elengednie a múltat, mely annyi szomorúságot, fájdalmat, szerető szíveket sózott a hátára.
- Nem, nem! Ez nem lehet igaz! - ellenkezett.
Úgy érezte, hogy ő csak egy púp az élet lankáin, feleslegesnek tartotta magát. De hiába minden sajnálkozás, hiába minden könny: a szomorúság szomorúságnak marad, a bosszúság bosszúságnak. A halott pedig halottnak.
Egy pillanatra kikapcsoltak az érzelmei, csak ontotta magából a bús könnyeket. Heves tiltakozással megeredtek lábai, szelték a kockaköveket, hajába bele-belekapott a hűvös októberi szellő. Könnye patakokban folyt az arcáról. Végül megbotlott, ő maga pedig a földön végezte. De a fájdalom, amit most érzett, eltörpült a mosoly, azok a szemek, azok a csodálatos zöldesbarna szemek mellett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése