04. - Az igazság fáj. Nagyon fáj

здорово!
Mint már olvashattátok, a lányok helyet cseréltek. Ezért úgy gondolom, hogy mostantól (persze nem mindig) az ő szemszögükből fogok írni. De nem kell megijedni, mindig ki fogom írni, hogy éppen ki meséli el a történetet! Ha pedig nincs kitüntetve név, értelemszerűen az lesz az írói szemszög! További jó olvasást!
Ölel és pusszantás!
Chestia

×××

Marusya

"Hogy pontosan mi is késztetett a cserére? Nem is tudom... talán a segíteni akarás. Mert láttam valamit Margo szemében: valamit, ami fontosabb volt a szerelemnél. Hogy sosem találkozhatok többet Vincenttel, az egyszer biztos. De most nem rólam van szó, hanem róla, Asháról. Ő neki miért nem lehet jó? Miért nem lehet szerelmes? Megtehetem a segítséget? Meg.


Lehet, hogy gazdag vagyok. De nem szívtelen.
Szóval most töltöm az első napomat a csendes Moszkvai házban, ami a miénkhez viszonylag kicsi, de annál takarosabb. Megismerkedtem a ház tulajdonosával, és az annál többet emlegetett Zsannával. Ha a barátaim közül kéne a legjobbat választanom, mindenképpen ő vinné el a pálmát: sokat segít, mindig viccelődik, de komoly témákban is helyt tud állni. Az apja meg... mindig csendes, alig ad magáról életjelet. Csak egy gond van velük: hogy nem az én családom. Erről jut eszembe, ma látogatom meg az "igazi" szüleimet. Remélem, épségben fogok hazajönni. Asha elmondása szerint Mr. Berkel nem valami kedves...
- Margosha, drágám, vásárolni megyünk!
- Engem itt ne hagyjatok! - ébredtem fel álmodozásomból, és máris magamra kaptam egy kardigánt, mivel elég hideg van errefelé.
Zsannával versenyt futottunk a lépcsőtől az autóig, majd izgatottan feltéptem a az ajtót, és lehuppantam a hátsó ülésre. Engem is meglepett az etikátlanságom, de nem zavart, sőt, jó érzéssel töltött el a tudat, hogy én is tudok más lenni, én is tudok megváltozni. Margosha tudta, hogy hogyan kell élvezni az életet!

- Apa, siess már! - sürgette apját Zsan.
Végül ő is beült a kocsiba, majd elindította. Hát igen, nem valami modern ez az autó, de egy trabant is messze áll tőle. Olyan se gazdag, se szegény autó.
Tisztában kell még lennem azzal, hogy nem vásárolhatom fel az egész boltot. Ráadásul a ruhák közül is csak az olcsóbbakat választhatom ki. Ez lesz a legnehezebb a számomra, talán némi hisztivel is járni fog...
Megérkeztünk. Szomorúan láttam, hogy a régen barátnőimnek nevezett lányok karukat összefonva álltak mellettünk, és egy lenéző pillantást vetettek felém. Hajszálon múlt, hogy oda ne vágtam volna nekik az igazat. Szemeimet lehunytam, és úgy vártam ki, míg el nem haladtunk mellettük.
Amikor beértünk az épületbe, sóvárogva néztem a boltok telt kirakatai iránt. Kezemet ökölbe szorítottam, hogy ellenáljak a vágynak, ami a vásárlás iránt hajtott. Szememet előre szegeztem, és követtem Zsannát, aki mint egy robot, tudta, hogy hova kell betérni.
- Asha, jól vagy? - kérdezte apja.
- Mi, én? Pe... persze!
- Csak azért kérdeztem, mert eddig mindig sóvárogtál a ruhák után...!
Most viccelsz?! Egyem a szívedet, hogy ezt eddig nem említetted!
- Most nem láttam semmi érdekeset, ami tetszene...! - vágtam ki magam.
- Meg is érkeztünk! - fordultunk be egy használtruha kereskedésbe.
Azt hittem, hogy ott rögtön infarktust kapok. Használt ruhák?! De most komolyan! Jó, tudom, ezek a legolcsóbbak, de akkor is... nem vagyunk csórók, vagy mégis?! Minden tiszteletem Margoshának, hogy ezt eddig kibírta, és nem halt bele!
- Nézz körül, innen bármit kiválaszthatsz! - invitált Zsanna.
Fintorogva húztam végig kezemet a ruhákon, és egyre csak ez az egy szó forgott a fejemben: miért? Miért cseréltem? Miért nem megyünk egy gazdagabb boltba?
- Nézd, Margo! - sikította, miközben odaszaladt egy bézs kabáthoz, és vidáman mutogatta nekem.
A kabát nyakán nagy masnik virítottak, közepükön arany gyönggyel. Nem volt túl drága, így számíthattam rá.
- Szép. - állapítottam meg.
- Nem mutatsz különösképpen nagy lelkesedést iránta...! - sóhajtotta Zsan.
- De tényleg tetszik!
- Nem akarlak erőltetni...
- Kosárba vele! - mondtam, majd egy gyors mozdulattal beraktam a kosárba.
Hallottam, hogy Zsanna mögöttem jóízűen kuncog. Hadd nevessen, legalább jól érzi magát!
- Lányok, kész vagytok? - kérdezte tőlünk Zsanna apja, aki a vásárfiákat a pultra rakta.
Teljesen elámultam Zsanna választásától: egy telitalpú tornacipő volt az, amire kiskoromtól fogva áhítoztam. Megrökönyödve bámultam a lányra, aki a hasát fogta a nevetéstől.
Mikor kiértünk a parkolába, megkérdeztem Zsantól:
- Ugye, majd kölcsönadod?
- Ha megérdemled! - kuncogott.
- Hahaha, röhög a vakbelem!
Végül beszálltunk, és elindultunk.

°•°

Otthon nagy volt a készülődés. Én igazából csak imádkoztam, hogy épségben hazaérjek.
- Margo, ráérsz? - nyitott be hozzám Zsan, akinek elég furcsa lehettem a földön térdepelve.
- Persze, mondd csak! - ültem fel az ágyamra.
- Tudod... apám felesége német, mert anyám már meghalt. Erről lenne szó.
Hatalmasat dobbant a szívem. Végre lehetséges, hogy találkozni tudok Vincenttel.
- Neki van egy barátnője, akinek van egy fia. Vincent Schwarz.
Tessék?! Édesem, most megveregetem a válladat, hogy ilyen jó hírt hoztál számomra! Áldott az anyaméh, aki téged hordozott... khm... inkább hagyjuk.
- Szóval mit is akar az a Vincent? - á, egy kicsit sem pirultam el láthatóan!
- Találkozni akar veled.
Mosolyra húztam a számat. Velem ki nem akar találkozni? De Vincent más tészta. Ha ő egyszer azt mondja, hogy szeret, szeretni is fog örökre. Ráadásul én voltam az első barátnője, remélem, hogy az utolsó is.
Na de várjunk csak! Ő nem is velem akar találkozni, hanem Margosha Berkellel, aki most Amerikában van! Ó, a hűtlen disznó! Kap majd valamit a fejére!
- Rosszul fogalmaztam. Táncolni akar veled.
- Hogy mi?! - értetlenkedtem.
Drágám, jó, hogy ezt említetted, máskülönben Vincentnek vége lett volna!
Tánc? Tud tanácolni?! Na én nem! Az életnek egy területén nem vagyok honos: ez pedig a tánc. Ha futni szeretett volna, akkor oké, én vagyok a rekorder. De tánc... jó régóta nem láttam, már táncolni is megtanult! Hát ilyet!
- Pontosan mikor jön?
- Nem tudom. A héten, az biztos. - húzta meg a vállát. - De gondolom téged nem érdekel, mivel teljesen bele vagy zúgva Christopher Scottba.
Itt olyanokat tudok meg magamról, amire még a legvadabb álmaimban se gondoltam. Jó, tudom, hogy Asha szereti Christ, de azért ennyire még én se szeretem Vincentet.
- Nem is! - kacérkodtam.
- Tegnap még azt mondtad!
- Na de az tegnap volt! Azóta még változtathattam a véleményemen!
- De nem ezen! Figyelj, Margo, már vagy több évtizede rajongsz Chrisért, most meg beállítasz azzal, hogy nem szereted!
Több évtizede?! Na jól van, Margosha, ez már beteges!
- Mindegy, akkor is szeretnék találkozni Vincenttel! - legyintettem.
- Margosha, készen állsz? - nyitott be hozzánk Zsan apja.
- Mehetünk. - feleltem félénken.

°•°

- Biztosan ne kísérjünk be? - tette fel a kérdést a férfi.
- Nem, nem kell, ezt egyedül kell megoldanom. - mondtam egy erőltetett mosolyt húzva a számra.
- Szurkolunk! - ölelt át Zsanna.
Minek ekkora felhajtás? Most komolyan, ilyen veszélyes lenne Asha apja?!
A lépcsőházat belül dohos szag nyomta, szerencsére a fülledt levegő valamennyire ki tudott távozni egy aprócska ablakon.
Amikor az ajtó elé értem, tömény alkoholszag csapta meg az orromat. Pont jókor jöttem, légy átkozott rossz időzítés!
A falon nem találtam csengőt, de az ajtó nyitva volt, így könnyedén be tudtam surrani.
- Anya! Apa! - most komolyan, Margosha elárulhatta volna, hogy hogy hívja a szüleit!
Ígyhát tehetetlenül álltam a lakásban, kezeimet morzsolva.
- Anya! Apa! - nyitottam ki pár ablakot, mivel a bűz már elviselhetetlen volt.
Az asztalon hevert pár befizetetlen csekk, elolvastam a címzetteket: Mr. és Mrs. Berkel. Hát pedig jó helyre jöttem. Végül benéztem az utolsó szobába is, amikor megláttam egy alakot, aki hason feküdt az ágyon, arcát a párnájába fúrta. Bal kezében egy borospalackot szorongatott. Horkolása szinte már nem is emberi volt, inkább egy medvéjére hasonlított. Látszott rajta, hogy holtrészeg.
- Apa? - szólongattam.
Válaszként csupán csak egy még nagyobb horkantást kaptam.
Aztán megkérdeztem magamtól: mit keresek én itt? Hova sodortam magam? Ő nem is az apám, sőt, nem is ismerem! Istenem, add, hogy meg ne nyíljon alattam a föld!
Lassan odaléptem a férfi mellé, kivettem kezéből az üveget. Maradt még benne vagy egy kortyra való. Az alkoholtartalma 37%-os, eleget ivott, hogy ez soknak hasson. A szaga... nem is ragozom tovább, förtelmes! Hogy tud ilyet egy ember meginni?
Észrevettem a férfi mellett egy vértócsát, ami elég frissnek tűnt. Ahogy az ágy alá pillantottam, észrevettem egy kést, amin vér csücsült, várva a következő áldozatot.
- Te jó ég! - suttogtam, majd teljes erőmmel az ajtó kinyitásán voltam.
- A francba! Beragadt!
Sajnos a káromkodásom túl hangosra sikerül, így felébresztettem a Margo apjának nevezett szörnyeteget. A férfi nekem felállt, kezében a késsel, majd mikor észrevette a borosüveget a kezemben, nekem rontott.
- Hogy merészelsz?! - förmedt rám, majd egy jókora darbot vájt ki a késsel az arcomból.
- Ne, kérem ne! - kérleltem.
Az arcomról patakokban folyt a vér, ami az államnál a könnyekkel egyesült.
- Ezt neked! - köpött a sebemre.
- Tetszik?! Kérsz még?! - mondta, majd széttépte a kabátomat, és beleharapott a mellkasomba.
Jó ég, milyen nagy fogai voltak. De én csak bömböltem. Az ajtóra akasztott függönybe kapaszkodtam, hogy el ne essek.
- Elég...! - mondtam, de a sírástól a hangomat nem is lehetett hallani.
- Hercegnőknek dupla jár! - ordította, majd átszúrta a kését a vállamon.
A mécses már eddig is el volt törve. De most már szilánkokra volt zúzva. Nem bírtam a fájdalmat. Lerogytam a földre, magammal rántva a függönyt és annak karnisát, ami a fejemen kötött ki, jókora sebet zúzva.
- Élvezed?! Jól is teszed! - mondta egy ördögi kacaj kíséretében, és ez megismételte a másik vállammal is.
- Nem én vagyok Margosha! - nyögtem fel.
- Engem te nem versz át! - vájt egy hatalmas sebet a hátamra.
Hiába volt minden kérlelés, hiába volt minden könyörgés. Csak jött és jött, mint egy buldózer.
Míg meg nem tette azt.
Tehetetlenül feküdtem a földön, mint egy élettelen baba. A fájdalomtól sírni sem tudtam. Belegondoltam, hogy mit gondoltam akkor, amikor vállalkoztam a cserére. Az egész életem leforgott a fejemben. Végre. Már úgy éreztem, jobban vagyok. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment. Nem sikerült. Aztán csak süllyedtem. Egyre mélyebbre, mélyebbre, mélyebbre... csak feküdtem. Jó érzés volt. Már földet értem. Aztán a gondolataim elvesztek. Majd az emlékek, a szavak, a világ, szép sorjában követték. De a szívemnél megállt."